olden in the air

a tegnap szemetelt az eső amint hazafelé baktattam egy fasorral övezet sétányon, a legszélső negyed egyik legvégső utcáján. az áporodott levegőt az a tipikus illat járta be, ami első lakáskereséseim alkalmával és azóta is sokszor megcsapott. valahol az áporodottság súlyos terhét viselő és a bűz határán ingadozó de nem gyomorforgató, csak úgy zavaróan kellemetlen szag. az amit hamar megszokik az ember és fáradtan nyugtázza az újjonan betoppanó felismerését, az amit a sokadik szellőztetés sem visz ki és a légfrissítő is csak ideig óráig tudja megváltoztatni, nem jobbra, csak másra. egy idő után úgy érzed, hogy nem is falak, a ruhák, a szekrények árasztják, hanem a te pórusaid. beléd költözött, te magad vagy ez az illat. más ízű az étel és az ital és kopottabb a tányér is, mint amilyen a tegnap volt. csodálkozol, hogy felkelt a nap olyan kellemes bizsergéssel árasztva el álomba meredt tagjaid, hogy a fű mégis zöld és a csapból tiszta víz folyik.  amikor a buszon ismét megérzed az illatot szokatlan melegséget, szorongást érzed, de az agytekervények hamar hatástalanítják a hirtelen ellenreakciót és nyugalommal veszed tudomásul, hogy az életet érzed, hisz a halálnak már más az illata. mikor hazaérsz és a zuhany alatt erre a kis intermezzóra gondolsz bárgyúan mosolyogva nyúlsz a szappan után és megpróbálod lemosni magadról nem csak a jelen és a múlt piszkát, de jövő félelmét is miközben a reklámban ígért szenzációt és a tengeri frissességet keresed nagyokat szippantva a nedves levegőből.

légy boldog

.

uborkaszezon

——————-

nehéz a bányászélet

üzleti úton vagyok és közben arra gondolok, hogy milyen “nehéz” is nekem. egyrészt a főnököm bíztatására megkóstoltunk vagy 4 palack egri borocskát, utána konditerem, szauna és pezsgőfürdő.

hát így tényleg nehéz. itthagyni ezt a munkát.

bukarest

minden alkalommal, mikor bukarestben járok meglepődöm valamin.

első alkalommal a mérete fogott meg, a zavarossaga, vagy nevezzem inkább vegyességnek?

mai nap reggelén a kösztümben virágot áruló néni, a mandolinon spanyol zenét játszó cigány utcazenész szúrt szemet

van azonban egy visszatérő motívum és ez a nők. lányok, hölgyek, asszonyok….

anyi csinosan öltözött és ápolt nőt láttam itt egy óra alatt, mint “otthon” 2 hónap alatt.

ilyenkor mindig kicsit vidékinek érzem magam.

persze említhetném a férfiakat is, de azokon kevésbé akad meg a szemem. ez van na.

a lábam alatt a fű

a napokban jöttem haza egy kirándulásról, amit egy elfogadottan nyugat európai országban töltöttem. eddig “nyugaton” csak nagyvárosokban jártam és mint minden nagyváros valamilyen szinten egyformák. habár mindegyik tartogat számos kulturális meglepetést, mondhatnám csodát, lehet napokig szájtátva sétálgatni, vannak azonos pontjaik, a lepattant gyárrészletek, tömbház-negyedek, a koszos metrólejáró, a pisi szagú hajléktalanok. ez a kép hasonló majd mindenütt, ahol eddig jártam.

most azonban valami furcsa dolog történt. vidéken voltam és itt az igazi különbség, ahogy az autó ablakán kifelé bámultam éreztem azt, hogy valami nyugtalanít, habár szép tájakon haladtunk, már előtűntek a hegyek hófödte csúcsai valami még sem stimmelt. aztán be is ugrott, hogy mi ez. a rendezettség. a már-már steril azonosság, a képet nem bontotta meg jóformán semmi, tavalyi gaz, nyíratlan bokrok, ágas-bogas fák, pet palack, szálló műanyag zacskó. ez mind hiányzott. ehelyett kavicsos padka, 2 centire vágott fű ameddig a szem ellát. eléggé hihetetlen volt. a házak mind hasonlóak, alpesi házak, sok fával, de színesek, nem szürkék, koszos-fehérek, hanem almazöldek, krémszínűek, hajaj hol vannak ezek a színek a tájainkon tapasztalt csiricsári mázolmányokhoz képest. az ablakok fakeretesek, zsalusak (hogy imádom)

pár napig tartott csak ez a furcsa érzés, utána már természetesnek vettem ezt az állapotot. ahogy országunk, (mert a hazám szót nehezemre esik leírni) távol volt ugyan, de egy benzinkútnál sikeresen összefutottunk egy román-spanyol útvonalon közlekedő autóbusszal mindjárt sikerült is párhuzamot vonnom. amúgy is hajlamos vagyok az általánosításra, de a keserű valóság, a „hazánk fiai” láttán szomorúság fogott el. sohasem éreztem igazán, hogy máshol szeretnék élni, de azt most éreztem, hogy máshogy. mert amint már hazai tájakon autóztunk, a megszokott vadregényesség igénytelenségként jelent meg. igen, szeretem az itthoni tájakat, a hegyeket, a töretlenségüket, de néhány nap elég volt ahhoz, hogy a szemem hozzászokjon a tökéletességhez, vagy helyesebben szólva az igényességhez. az idő telik és mi benne élünk, így alakítjuk ki életterünk. az utat melyen járunk, a levegőt, melyet lélegzünk, a füvet a lábunk alatt. bízom abban, hogy egyre többen lesznek, akinek vágyai között ott lesz, ott van az a hit és főként akarat, hogy a már megszokott széthúzás és egymás szapulása mellett, vagy után, ne adj isten közben saját maguk körül is szétnézzenek.

legyen hát jobb.

cafat

olyan vagyok,
mit széttépett képek
a szemeitek
értetlen néznek
én csak szét vagyok
én csak részlet
a mindenben elveszett
hontalan részeg
cafat
gyomromon görcs rág
a hiány araszol
a torkomig kúszik
minden cseppje forr
hová lett a jövő
az áldott utókor
figyelmet ha kérek
közöny válaszol
cafat
megalázva
terád várva
minden tollam
kicibálva
önkezemmel
önfejemmel
végzek mára
az életemmel
cafat
becsületes szajha
csókot vár az ajka
a rádióból is csak
a borzalmat hallja
bölccsé érett
balga fojtva ölel karja
igaz csókra várva
fetreng lenn a sárban

némber verse

gondolatok az vágyról

mottó: we do not remember days, we remember moments…

amikor előszor megláttam edó felkérését az jutott eszembe, hogy szegény lány jól mellétrafált, hisz én nem is igazán értek ezekhez a dolgokhoz, nem tartom magam megfelelően tapasztalnak ezen a területen. (megfelelően?) aztán rájöttem, hogy hiszen én is szerettem már, akkor nem is lehetek olyan messze és amúgy sem a szexről szeretnék írni, ha irok, hanem arról az érzésről, amely szerintem leginkább meghatározza az életünket, és ez a vágy. így hát, ha szexbloggom lenne, az a vágyról szólna.

ez kb. a kedvenc érzésem.

mikor először fölfedeztem a vágyat, azt hittem ez olyasmi, ami csak bennem van. ez az én vágyam és így nézz ki. nem is vágytam másra, hisz a vágy maga volt a jó. ez így van néha ma is.

aztán lett arról is valami fogalmam, hogy a vágyak néha találkoznak, mert azok a nénik és bácsik a magazinokban látszólag jól “érezték egymást”, de azt, hogy két vágy együtt lüktessen nem tudtam elképzelni. mert ez nem hasonlított igazán soha arra az érzésre amit éreztem.

ezt a feltevésemet tovább erősítette egyik partnerem is, aki tudomásomra adta, hogy, hogy a vágynak vannak határai és korlátai. ez akkor elfogadható magyarázatnak tünt és nem is volt gond, hisz ott voltak még mindig a fantáziák. azt mindig elő lehet venni, mint egy kifestőkönyvet és kicsit mindig színezni rajta, addig, míg úgy nem tűnik, hogy most már jó, teljes. lassacskán kezdtem elfeledni a vágyat, úgy ahogy megismertem és elfogadtam azt a másik izét, ami lett. ez sem volt rossz, de ma már tudom, hogy nagyon távol állt attól, ahonnan elindultam, elindultunk.

a vágy pedig ott volt(van) körülöttem sok formában. kisérleteztem vele. csupa kedvtelésből vizsgáltam néha a hatásait. ezúttal másokra. azt játszottam például, hogy megyek az utcán és vággyal telien nézek a szembejövőkre, olyan “vetkőztetősen”, aztán számolom hányan néznek vissza másodszorra, ne adj Isten visszafordulnak. ott bújkált a lopott pillantásban, a csodálkozással együtt …

ma már “ismét tudom”, hogy milyen az, mikor a vágy szabadon áramlik. amikor vágysz valakire és ő is rád. nem kell a hely, nem kell az idő, nem kell semmi, csak az, hogy ezt mindketten elfogadjátok. miután felvállaltuk, hogy nem állunk többé ellen és az elfojtott vágy feltört olyasmi tárult elénk, amire mindketten csodálkozva tekintettünk.

azokról az estékről, amikor úgy feküdtünk le egymás mellé, hogy most csak egy kiadós alvásra vágyunk és néhány perc múlva egy ölelés, egy simogatás a meztelen bőrön felborított az elképzeléseket. és akkor kézzel foghatóvá válik a vágy.

akkor az a hajlat a fenekén, a mellének az íve, a csípője, a tekintete, a pupillák tágulása, ez elnyíló száj, az összepillantás, ahogy a mellbimbó felkarcolja a bőröm, az izzadságcsepp a hátamon, a nehéz szuszogás és a csend, a hajszálak zizegése…maga a vágy része. ebből indul és ebbe érkezik.

rá kellett jönnöm azonban, még valmire. arra, hogy nem találom a fantáziáimat. mert megélem őket. igyekszem hát újjakat találni. addig is ráhangolódásként előveszek egy emléket a sok vágy katarzis közül és kibontom, mint szépen csomagolt finom csokit. úgy olvad szét a testemben az érzés, mint a csoki a szájban, van benne tej is, mogyoró is, fekete is és fehér is, bonyolult is, mint az élet…

majd még írok.

a Mikulás a multé

még jó, hogy nem fárasztottam magam a csizmával

már a barátság sem a régi

új arcok, régiek, fakulnak, elmennek de mégsem, elmennék de nem akarok igazán.

magunk vagyunk pedig körülöttünk emberek. szép kis színdarab. már nem is, vagy nem is volt, minden esetre nem úgy vagy nem akkor és már nem is kell.

én változtam meg? vagy mi? mi is az a mi?

régen más volt, régen más, régen, volt.

kicsi édes önzéseink, hja.